Új úton az életszentség felé, a mai kornak megfelelő, közösségi úton. Ezt kínálja fel Chiara Lubich karizmája mindenkinek. Kötetünkben a szerző beszédeinek gyűjteménye, melyekben bemutatja, miben is áll ez az evangéliumon alapuló közösségi út, hogyan tárta fel számára ezt a Szentlélek. Miloslav Vlk előszavából: Az egyház életének bizonyos területein a Lélek szokatlan erővel működik, az utóbbi évtizedekben sokféle módon hozott megújulást. Gondolok itt arra, milyen különleges erővel "fújt" a II. Vatikáni zsinaton. És gondolok a megújult élet konkrét modelljeire, melyeket Ő hívott életre az új egyházi mozgalmakban e rendkívüli történelmi esemény előtt és után. Mindez nemcsak biztos jele az egyház tavaszának, melyet az utóbbi pápák megjövendöltek, hanem "gyógyír" a mai világ sok-sok bajára, ahogy ezt már általánosan is elismerik. Nem véletlen tehát, hogy II. János Pál pápa arra hív minket, hogy "fedezzük fel újra a Szentlélek működését az egyházban" (uo. 45). Erről a reményről tanúskodnak e könyv hiteles és tartalmas írásai. Önkéntelenül is János szavai jutnak eszünkbe róla, amikor leírja, hogy Jézus megígéri a Vigasztalót, aki el fogja vezetni őket "a teljes igazságra" (vö. 16,13), és Krisztus evangéliumát időben és térben is kibontakoztatja. Úgy tűnik, hogy az egész huszadik század, amit annyi fájdalmas ellentmondás és mindemellett oly sok megújulás is jellemez, a Lélek kiáradásáról tanúskodik. A biblikus, liturgikus és patrisztikus mozgalmak voltak ebben az elsők, melyek előkészítették a II. Vatikáni zsinatot, és a kereszténységet visszavezették gyökereihez, az ősegyház intenzív és hiteles életéhez. Ha ezt a karizmát és a többi egyházi mozgalom karizmáját nézzük, és szemünk előtt van a zsinati megújulás is, akkor elmondhatjuk, hogy még jóval azelőtt, hogy globalizációról kezdtek volna beszélni, a Szentlélek már életre hívta az emberek szívében ennek egy igazabb változatát, a "szeretet globalizációját", más szóval az egyetemes testvériséget, mely az egy Atya gyermekének tekint minden férfit és nőt, és ezért mindenkit egyformán méltónak tart a szeretetre. Csak egy ilyen egyetemes szeretet - amelyet e könyvben bemutatott egység lelkisége is világosan hangsúlyoz és terjeszt - töltheti el mai civilizációnkat új energiával. Hiszen ez a civilizáció elfeledkezett lelki gyökereiről a francia forradalom óta egyre általánosabb szekularizáció folyamatában, s ma már arra is egyre inkább képtelen, hogy megvédje az ember méltóságát. Mondhatnánk, vakvágányra futott. Biztos vagyok benne, hogy a kölcsönös szeretetben egyesült emberek között élő Feltámadott - Ő az a többlet, amit az egység lelkisége hordoz a többi, inkább egyéni lelkiséghez képest - nemcsak az egyház megújulására fog szolgálni, hanem gyógyszere lesz a mai világ válságának is, melyet elsősorban a széthúzás és megosztottság különböző formái idéznek elő. A II. Vatikáni zsinat nagy éleslátással úgy mutatta be az egyházat, mint az emberi nem egységének jelét és eszközét (vö. LG 1). Mivel a Szentháromság személyeinek életében gyökerezik élete, Isten népe arra hivatott, hogy az egész emberiség számára példakép legyen, elsődleges szolgálata pedig az, hogy az emberiséget eljuttassa a közösségre. "A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az egyházat - ez az a nagy feladat, amely a kezdődő új évezredben előttünk áll, ha hűek akarunk maradni Isten tervéhez, és meg akarunk felelni a világ mély várakozásainak is." - írta II. János Pál nemrégiben. (Novo millennio inneunte, 43). A közösségi lelkiség, melyet a pápa az új évezred kezdetén sürget, nemcsak a lehetséges életformák egyike, hanem feltétele, elengedhetetlen eszköze is annak, hogy az egyház betölthesse igazi hivatását a földön.