Vannak olyan történetek, amelyek soha nem érnek véget, s talán azt sem tudnám megmondani, az én történetem mikor kezdődött el. Ostobaság lenne azt gondolni, hogy a születés a kezdet. Nem több, mint egy újabb fejezet a könyvben, egy új bekezdés. Folytatása valaminek, ami örökké volt és örökké lesz, s amiről azt gondoljuk maga a cél, később ráébredünk, hogy egy újabb állomás kapuja volt csupán. Mégis van egyetlen dolog, ami állandó és ami ajtóról ajtóra vándorlásra készteti kósza lelkünket a mindenségben. Amikor belenézünk egy igéző szempárba, és ismerős fényeket látunk szikrázni benne. Olyat, mit egykor már szívünkbe zártunk valahol, valamikor, ki tudja miért. Mégis egy dolgot már az első pillanattól kezdve biztosan hiszünk és tudunk: nincs az az akarat, mi eltántoríthatna a tudattól, hogy megváltoztathatatlanul tartozunk Valakihez, ki legféltettebb titkaink őrzője s tudója. Vannak olyan utak, melyek egymásba futnak egyszer, akár a párhuzamos egyenesek a végtelenben. Mindig csak egyetlen apró lépéssel kerülnek egymáshoz közelebb, s bár kit tudja mikor, s mi módon, de találkoznak egyszer, valahol, egy másik dimenzióban vagy egy újabb univerzumban tán. Hatalmas titkok tudói vagyunk mi, az út vándorai.