A változást nem a katolikus Egyház, hanem Luther hozta. Ha Luther az Egyházba becsúszott hibákat javította volna meg, örök hálára kötelezte volna az emberiséget. Azonban a változás másként következett el. A kérdés most az: javított-e Luther az Egyházba becsúszott hibákon? Mit tett Luther a pápák hibáinak megjavítására? Eltörölte a pápaságot - persze csak a maga híveire nézve. Felgyújtotta a házat, amelynek tetejét kellett volna reparálni. Kivágta fát, amelyen hernyók voltak. Nem a hibát javította meg, hanem a hibáival együtt az egész szervezetet megsemmisített. Illetőleg: Luther a legfőbb pápai hatalmat átruházta a fejedelmekre. "Az egész óriási befolyás, amelyet addig a római Egyház gyakorolt javadalmai, törvénykezése és nevelési rendszere által, most javarészben a világi fejedelmeké lett." (Marczali Henrik: A reformáció kora, 185. 1.) Tehát az egy pápa helyett lett 10-100, minden protestáns fejedelem egyszersmind a vallás feje is lett. Az lett a kétnejűségben élő Hesseni Fülöp, a hatfeleségű VIII. Henrik, a véreskezű Erzsébet, Wasa Gusztáv, Gusztáv Adolf, és vallási vezér lett Luther, Kálvin, Zwingli, Münzer Tamás, Nagy Frigyes, II. Vilmos stb. Hogyan reformálta meg Luther a püspököket, apátokat? Úgy, hogy felszólította őket: legyetek protestánsok, nősüljetek meg és tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmeit élvezhettétek. Így lett protestánssá egész Észak-Németország, az egyházi vagyon volt forrása a dán, a svéd átalakulásnak. Ha az egyházi vagyon egy része a főpapok fényűzése folytán elkallódott is, azért jutott bőven a szegényeknek, betegeknek, árváknak, utasoknak. A protestantizmus azonban rászabadította a világi hatalmasokat az Egyház vagyonára. Aki bírta, marta. A papokat, szerzeteseket, apácákat kikergették otthonukból és maguknak foglalták le vagyonukat. Ravasz László dr., a magyar protestantizmus kétségkívül legelőkelőbb egyénisége, 1935. október 31-én cikket írt a Pesti Naplóba, amelyben arra hívja fel a katolikusokat, hogy ünnepeljenek együtt a protestánsokkal a Luther által 1517. október 31-én kezdett reformáció emlékünnepén. A felhívás széles körben feltűnést keltett. A benne megcsendülő hazafias, összetartást sürgető hang sok katolikust is megfogott, akik a katolikus papokhoz fordultak ezzel a kérdéssel: Miért nem ünnepelnek a katolikusok a protestánsokkal együtt? Mi tudatában vagyunk a mi vallási igazságunknak. Tudjuk jól, hogy Krisztus 1900 éves örökségét mi őriztük meg. A mienk 1900 éves és változatlan, a tietek csak 400 éves és azóta is a szétszakadozottság foszladozása. Mi tudatában vagyunk annak, hogy a mi magyar hazánkat nálunknál se a múltban se a jelenben senki hívebben nem szolgálta. Mi vagyunk a magyar konzerváló erő. Mi vagyunk a konstruktív tényező. Voltunk és vagyunk: békében, háborúban, a kommunizmus és oláh megszállás idején. A mi vezetőink nem tévedtek el se jobbra, se balra. Szükséges-e, hogy ezeket mi is emlegessük? Ebben az írásban nagyjából leszögeztük a mi igazságainkat és a ti helyzeteteket. Láthatjátok, hogy amit állítunk, azt bizonyítani is tudjuk. Mert már egyszer végre valahára ezt is meg kellett tennünk. Azonban nem háborút akarunk, hanem békét. Mi tudjuk magunkat védeni, de ha szükség van rá, tudunk támadni is. De nem az utóbbi a célunk, hanem a békesség. Mi összeszorítjuk a fogainkat és némán vesszük tudomásul, hogy ti október 31-én, a kereszténység legvéresebb és legkegyetlenebb megtámadása emléknapján ünnepeltek. Nekünk keserűség, Nektek ünnep. Mi nem ünnepelünk, mert nem ünnepelhetünk. Sőt az államhatalmat is arra kérjük, hogy még a sajtó szüneteltetése által passzív ünneplésre se kényszerítsen bennünket.