A tizenkilencedik század elején a költő még filozófus és teológus lehetett egyszerre. Samuel Taylor Coleridge (1772-1834), az angol romantikus költészet első nemzedékének képviselője, akaratlanul is méltó helyet vívott ki magának a hermeneutika történetében. A protestáns Angliában a tizenhatodik századi reformáció még dinamikus „sola scriptura” elve a reformációt követő évszázadokban megmerevedett és dogmatizálódott. Amíg a tizennyolcadik századi racionalizmus „balszárnya”, a felvilágosodás „lebontja” majd a dogmákat és a gondolkodást történeti alapokra helyezi, addig annak „jobbszárnya” végeredményben hasonló logikával éppen ellenkező irányba mozdul el: bebetonozza a dogmákat, s a számára is nélkülözhetetlen racionális gondolkodást csakis a kinyilatkoztatottnak vélt „tanok” kerítésén belül hajlandó elképzelni. A képzelőerő kreativitását valló romantika azonban nem tudja elfogadni sem a gondolkodást bilincsekbe verő dogmatizmust, sem a hitet is elapasztó historizmust. Coleridge a Szentírás ihletettségéről írott levelei egy gondolkodó, viaskodó emberi szellem vallomásai.