Az 1956-os forradalom leverése és a börtönből való szabadulása után Bibó István a passzív ellenállás mellett az aktív erőszakmentes ellenállást is gyakorolta: őrizte a fontos szavak értelmét. Ilyen szavak a demokrácia és a kereszténység. Tűpontosan írt a "polgárinak bélyegzett" szabadságjogok rendszeréről, amelyből egy elemet sem lehet az egész sérelme nélkül kiemelni. A szabadságjogoknak ez a nyugati rendszere részben a görög, részben a római örökségből alakult ki, de a végső gyökere a keresztény erőszakmentesség gyakorlata. Amennyire érvényesül az erőszakot elutasító keresztény gyakorlat a polgári demokrácia világában, annyira lesz a demokrácia a kiszolgáltatottabb, gyengébb, peremre szorult tagjai számára is otthonossá. Ami pedig a kereszténységről kialakított képét illeti, Bibó szemlélete végtelenül egyszerű: a kereszténységnek Krisztust kell tükröznie. Krisztus arra tanított a szavaival és a gesztusaival egyaránt, hogy győzzük le magunkban a hatalmaskodásra és az erőszakra kényszerítő hajlamot, és győzzük meg a másikat is arról, hogy nem kell tőlünk félnie, hanem békességben élhetünk. A történeti kereszténység sok vonása ellentmond ennek a gyakorlatnak. Krisztus személye és Krisztus követésének kísérlete nélkül a kereszténység sokszor egymással is hadakozó csoportok zűrzavarává torzulhat, amelyre más, gátlástalan hatalmi játszmák is rátelepedhetnek. Ebből pedig nincs más kiút, mint a Krisztus iránti figyelem és a követésére való hajlandóság.