Fancsal Zsolt saját gyermeke elvesztéséről ír úgy, hogy a kisgyerek születése körüli néhány napot a lehető legrészletesebben meséli el. Mindenről, ami ezen az időintervallumon kívül esik, csak érintőlegesen értesül az olvasó. A szerző foglalkozására nézve lelkész, a szövegen minduntalan átüt a tágabb összefüggéseket, magyarázatokat kereső prédikátor hangja ami összecseng a fájdalom előtt megtorpanó, értetlen és kétségbeesett apa hangjával. Ebben a kettős hangnemben hallgathatjuk ezt a különös siratóéneket ez lenne talán a második műfaj, amelyet hozzárendelhetünk ehhez a könyvhöz , ezt a szöveget, amelyből nem marad ki egyetlen mozzanat sem. Úgy eleveníti fel a fájdalmat, mint ami mikor már nem fokozódhat tovább lassan végül megülepedik az emberben; ez a hosszas gyászmunka összekapcsolódik a lelkész, a hívő ember megpróbáltatásával. Fancsal Zsolt az utóbbi években bibliodráma-csoporttal is foglalkozik, könyve részben szintén terápiás célt szolgálhatna. Egyedi, vallomásos lendülete azonban kiváló olvasmánnyá is emeli a művet.