Lengyelország, a több mint ezeréves keresztény európai állam szuverenitását az európai nagyhatalmi politika nem is egyszer megszüntette, területét és népességét maga között felosztotta, ma úgy mondanánk: gyarmatosította. Az őslakos lengyelek tudták, hogy népük nemzeti és hitbéli tudatát őrizniük kell, bárhová sodorja is őket személyes megmaradásuk kényszere. Akik az újvilágban kivándorolva megtelepedtek, az Óhazától távol élve is tudták (generációk múltával tudják ma is), hogy a feladatuk óvni az ősök hitét és kultúráját, az ezeréves örökséget. Miközben hűségesen őrzik lengyel nemzeti identitásukat, azonosultak környezetükkel, gazdagítják a velük együtt alakuló, otthont biztosító államalakulatokat. Részeseivé váltak mindannak, ami szép, jó és felemelő annak velük és általuk is szerveződő történelmében. Az első bevándorlók, a pionírok, üres zsebbel, de a legnagyobb kincsüket, a hitet magukkal hozva érkeztek. Új életük megszervezését úgy kezdték, hogy templomot, és iskolát építettek, és megszervezték az akkor új műfajnak számító lengyel nyelvű rádióműsorokat. Zasępa professzor, saját életével példázta: megírta az Amerikában élő lengyelek példázatos történetét. Olvassuk el könyvét! Címében emigráns létről beszél. Valójában leírja, hogyan lehet sorsüldözött nép menekültjeinek a világ bármely részén új környezetbe illeszkedve figyelemmel kísérni és segíteni az Óhaza megújuló történetét. Tanuljunk elődeinktől!