Seifmann Béla 1944. évi munkaszolgálatos beszámolójának elolvasásával - amelyet egyfajta leltárnak és hosszúra nyúlt levélnek is tekinthetünk - pontosabb képet alkothatunk az üldöztetések viszonylag enyhe változatának eseményeiről, és a túlélőket foglalkoztató közvetlen a háború utáni hétköznapi, de fontos apró-cseprő ügyeiről. A magyarországi holokauszt egyik kulcsfogalma a munkaszolgálat. Szemben az 1944-es német megszállás után lejátszódott gettósítással és deportálással, a nyilas időszak atrocitásaival és halálmeneteivel, a munkaszolgálat több évig tartó rossz, és viszonylag elviselhető szakaszokat váltogató rendszer volt. A frontra vezényelt századokban sokan belepusztultak a nélkülözésbe, a hidegbe vagy a parancsnokok kegyetlenkedéseibe, ugyanakkor kedvező esetben a bevonulás a túlélés záloga is lehetett, kiváltképp az 1944-es gettósítás időszakában. A veszteség és a pusztulás váltak az irodalmi és történeti feldolgozások főmotívumává, mert sokan maradtak, akik el tudták mesélni a kibírhatatlan és végzetes eseményeket. Seifmann Béla 1944-es hányattatásainak története is azt mutatja, hogy a szerencsések viszonylag könnyen és jó körülmények között vészelhették át a legtragikusabb 1944-es évet. Hazaérkezése után a megmaradt rokonait és barátait kutatta fel, s igyekezett visszaszerezni a család ingóságait és töretlenül várta a kényszermunkára hurcolt húgát és édesanyját. Nekik írta az összegzést, amit bizonyosan nem szánt publikálásra, gyermekei is csak halála után találták meg a hagyatékában. Nem irodalmi mű, elolvasásával mégis pontosabb képet alkothatunk az üldöztetések viszonylag enyhe változatának eseményeiről, és a túlélőket foglalkoztató közvetlen a háború utáni hétköznapi, de fontos apró-cseprő ügyeiről.