Az 1990 és 1993 közötti időszak első médiaháborúja ma is közkedvelt témája a közbeszédnek. Ezúttal egy újabb kötetben ismerheti meg az olvasó a rendszerváltozás időszakának magyar sajtóvilágát, de ezúttal nem interjúk és cikkek alapján, ugyanis a szerző a téma feldolgozásához levéltári anyagokra támaszkodott. Ez utóbbi miatt releváns és új információkkal is szolgál a monográfia, hiszen az Antall-hagyaték, illetve a korabeli miniszterelnökség forrásai is feltárulnak a könyv lapjainak forgatása során. Bemutatásra kerül a Miniszterelnöki Hivatal Sajtóirodájának felállítása és működése, valamint a kormányszóvivői intézmény is. Köszönhetően a levéltári anyagokból átemelt sajtószemléknek, illetve a The New York Times és a The Times cikkeinek, a nyugati lapok fontosabb korabeli publikációival is megismerkedhetünk. Ezenkívül a médiakrízis, olyan a szakirodalomban eddig már többször tárgyalt, ám részleteiben nem tisztázott és elnagyolt területei is részletesen elénk tárulnak az olvasás során, mint amilyen az Új Magyarország, a kormányközeli napilap létrehozása és a szerkesztőségének belső élete. Természetesen a legfontosabb konfliktus, az elektronikus médiavezetők: Hankiss Elemér és Gombár Csaba leváltása és ennek keretében a miniszterelnök és a köztársasági elnök összecsapása is a górcső alá kerül a munkában. Az Alkotmánybíróság döntései mellett, megismerkedhetünk a kulturális bizottság ülésein történtekkel is. A szerző azonban ezeknek a politikai vitáknak a gyökerét az EKA és a NEKA tárgyalásai során keletkezett vitákban találta meg. A médiatörvény nem született meg az 1990-es választások előtt, és ez alapvetően előre jelezte a bekövetkező összecsapást. Halvány reménysugár volt az Antall-kormány kezdeti politikája, amely a sajtószabadság megvalósulását a médiaegyensúlyon keresztül képzelte el. A kötet oldalain arra is választ kaphatunk, hogy pontosan miként vélekedett a korabeli ellenzék erről a politikáról és miképpen jellemezte és támadta az ellenzéki sajtó Antall József személyét.