Sebēos örmény püspök 7. századi krónikája az 1840-es években került elő a – később, az 1915. évi örmény népirtás során lerombolt – bitlisi Keresztelő Szent János-monostorból. Kritikai kiadása 1851-ben jelent meg, és a régió egyik legfontosabb kora középkori forrásává vált, mivel Sebēos püspök nemcsak az örménység sorsáról írt, hanem bemutatta az akkor ismert civilizált világot is. Rengeteg adatot őrzött meg a korabeli Örményország mellett a Keletrómai (Bizánci) és a Szászánida Birodalomról, illetve a 6−7. századi iszlámról. Ezenkívül kevesebb, de fontos adalékokkal szolgált a sztyeppei népekről is, tovább a korszak egyházi (dogmatikai, hitbéli) vitáiról, az ortodoxia, a nesztorianizmus és a monofizitizmus problémáiról is írt. Nem véletlenül vált a mű az armenisták mellett az iranisták, az arabisták, a bizantinológusok, a turkológusok, továbbá a magyar őstörténet művelői számára megkerülhetetlen kútfővé. Miután elkészültek az első idegen nyelvű – orosz, német, francia – fordításai, a krónika nagy ismertségre tett szert a 19−20. század fordulójának tudományosságában. A szerző – egy rövid történeti összefoglaló után – a 6. század utolsó harmadától, 572-től kezdve meséli el országa és népe sorsát 661-ig, amikor az Omajjád-dinasztia alapítója, I. Muʿāwiya ibn Abī Sufyān kalifa hatalomra került, az örményországi arab uralom pedig konszolidálódott. Ekkoriban az örmények két világhatalom, a Keletrómai és a Szászánida Birodalom (majd az Arab Kalifátus) végvidékén, képletesen szólva „több pogány közt” őrlődtek. A lakosság, de leginkább az akkori vezető elit (naxararkʻ) a politikai és a puszta fizikai túlélésért küzdött, miközben e nehéz körülmények ellenére az örmény szellemi kultúra virágzott. Ekkor vette kezdetét az örmények körében az igazodás politikája, amely egészen a jelenkorig kíséri sorsukat. Mindezeket Sebēos püspök igen olvasmányosan, egyszerű, mégis fennkölt nyelvezettel és a korszak örmény történetíróira jellemző erős képi világgal közvetíti olvasóinak.