Az első világháború után a vesztes államok egyes politikusai érthető módon nem nyugodtak bele a vereségbe és a területi veszteségekbe, és a revízió lehetőségét keresték lehetséges szövetségesek segítségének bevonásával. Teljesen érthető volt tehát az a közeledés, amelynek keretében mind mérsékelt, mind radikális jobboldali magyar, német (elsősorban bajor) és osztrák politikusi és katonai körök keresték a nemzetközi együttműködést a Nagy Háború utáni első évek során. 1919 telén a császárságból frissen kialakult, ingatag weimari köztársaságot megdönteni kívánó radikális jobboldali német politikusok, többek között Erich Ludendorff tábornok, Max Bauer ezredes, Gustav von Kahr bajor tartományi miniszterelnök, illetve az ekkoriban még feltörekvő, fiatal szélsőjobboldali politikus, Adolf Hitler Münchenben rendezkedtek be, és német vezetéssel megkísérelték egyfajta nemzetközi revizionista katonai szövetség létrehozását, és főként a mind Németországban, mind Ausztriában igen nagy számban működő, elsősorban első világháborús veteránokból álló szabadcsapatok összefogásában látták a politikai viszonyok megváltoztatásának lehetőségét. A Ludendorffék által elképzelt terv, a Fehér Internacionálé lényege tehát a bajor szabadcsapatok, az osztrák szélsőjobboldal, valamint az újonnan berendezkedő, mérsékelt és radikális szereplőket egyaránt tömörítő magyar jobboldali kormányzat vezetőinek katonai megállapodása lett volna. A felek 1919-től kezdve egészen 1923-ig folytattak több hullámban titkos tárgyalásokat, és bár a Fehér Internacionálé politikai realitásának akkor és ott nem nagy valószínűsége volt, máig a közép-európai hadtörténelem és politikatörténet, így többek között az első világháború utáni revizionizmus, a háború utáni években elterjedő paramilitarizmus, illetve tágabb értelemben a jobboldali radikalizmus(ok) történetének egy igen érdekes fejezete, amely a korszak közép-kelet-európai katonadiplomáciájának történetéről is fontos adalékokkal szolgál.