A város egykor drámai színház, közösen írott szöveg volt, mára biztos pontok nélküli áramlás, infokommunikációs hálózatok csomópontja. Az indusztrializáció utáni városból végletekig ellenőrzött metropolisz lett. Egyik oldalán egy új globális gazdaság szimbolikus és térbeli előrenyomulásával, a másikon lakóhelyi szegregációval, a „láthatatlan” kultúra és a reménytelenség rétegeinek egymásra rakódásával. Ahogyan a kibernetikai urbanizáció fokozatosan térkép- és emlékezet nélküli hellyé változtatja a várost, úgy esik szét a személyiség. A város falaival együtt énünk határai is leomlanak, hogy bizonytalan brand-identitások kiárusítható elemeivé váljunk. A metafizika a külvárosba költözött. A még alvás közben is fáradt külvárosoknak – mint a valamikori város szellemiségét őrző menedékhelyeknek – egyetlen lehetőségük van a kitörésre, hogy a terek harcában eséllyel vegyék fel a küzdelmet az egyneműsítőkkel szemben. Kitörésük betörés lesz, hogy bevegyék a belvárost. Kitörésük a városon belüli és azon kívüli határok visszaállításáért folyik. Céljuk a holnap is visszatérés, a hajnallal, amikor kiterjesztik a szürkületet, és utat törnek az alkonyzóna árnyainak. Alakok sejlenek fel, akik bejönnek, de nem mennek munkába, nem a láthatatlanság, hanem a láthatóság a céljuk. A belváros gyarmatosító agresszivitására a felállással felelnek. Nincs több rejtőzködés, reklámszatyor fülét lehajtott fejjel szorítás. A váratlan, a nem tervezett, a spontán ünnepét hozzák el. Láthatóvá válásukkal itt lesz a jogos erő nemessége, a harc utáni hazatérés öröme, a rajtaütést követő csendes, ködszerű visszahúzódás, a sötétben farkasok módjára felbukkanó, ökölbe szoruló árnyak, a füst, amely kirakatokat és árcédulákat takar el. Kezdődik.