Magyarországon a 19. század végén kezdődő és a kommunista fordulatig tartó időszakot katolikus reneszánszként is szokták emlegetni. Ebben a fél évszázadban nemcsak a hitélet megújulásának lehetünk tanúi, de annak is, hogy a katolikus egyház a hagyományostól eltérő módokon is igyekszik tanítását hirdetni és a közéletet befolyásolni. A korábban szinte kizárólag az állam támogatására és saját kiváltságos helyzetére hagyatkozó egyházi vezetés egyre inkább a világi hívekre kívánt támaszkodni - nemcsak az elitre, hanem a tömegekre is. Ebben az időszakban vált a magyar katolicizmus legfontosabb közéleti fórumává a katolikus nagygyűlés. 19. századi előzmények nyomán 1900-ban tartották meg az I. Országos Katolikus Nagygyűlést, amelyet 1943-ig további harminc követett, illetve utózöngeként az 1947-es Nemzeti Mária Kongresszus. E nagygyűlések történetét követve feltárul, hogyan reagált a katolikus elit azokra a politikai és társadalmi kihívásokra, amelyek a dualizmus, az első világháborút követő forradalmak és a trianoni béke, a Bethlen-konszolidáció, a gazdasági világválság, az 1930-as évek jobbratolódása, a második világháború és a kiépülőben levő kommunista diktatúra idején kerültek felszínre. A nagygyűlések fél évszázados történelme azt is tükrözi, hogyan sikerült a kezdeti szűk körű, arisztokratikus jellegű összejövetelekből igazi tömegrendezvényt teremteni.