Az archívumok működését az elméleti reflexiók általában kevéssé szokták exponálni. Részben azért, mert a teoretikusok igen ritkán szokták testközelből ismerni az anyag megőrzéséhez kapcsolódó intézmények valódi működését, részben pedig azért, mert egyszerűbb axiomatikusnak tekinteni s nem bolygatni az interpretálandó anyag fennmaradásának a körülményeit, így legalább a kiindulópont nem vet föl rögtön dilemmákat. Pedig érdemes azzal szembenézni, hogy már itt is erős értelmezői szempontok működnek: az archívum sem áttetsző médium, s végképp nem csupán olyasmi, amely egyszerűen fenntartja nekünk a forrásokat. Ha egy hagyatékban az iratokat létrehozó intézmény eredeti ügykezelési gyakorlatát megőrzik a kutató számára, az ezért jelent nélkülözhetetlen információkat ám persze más a helyzet, ha személyi hagyatékkal van dolgunk. Ekkor ugyanis már az anyag tárolására kialakított őrzési elvek erőteljes és preformált értelmezési szempontokat jelentenek, amelyek a későbbi feldolgozás gyakran nem is exponált elveit is meghatározzák. Nyilván meg kell különböztetnünk a hagyatékon már tudatosan nyomot hagyó személyiség értelmező gesztusait attól az esettől, amikor egy szétszórt anyagból kell rekonstruálnunk a személyiségjegyeket, de éppen az az érdekes, hogy még egy teljesen tudatos örökhagyó személyiség szándékai is átértelmeződhetnek az archívumi rendezés során. Szilágyi Márton: Archiválás és kánonizáció