A helytörténészek megszállottak, önként vállalt feladatuk elkötelezettjei. Néha esztendőkig kutatnak valamit, máskor véletlenül rábukkannak a témára, ismét máskor egy-egy biztatás vagy váratlanul előkerült adat indítja be azt a láthatatlan gépezetet, ami mozgásban tartja és kikényszeríti a végeredményt: a helytörténeti írást. Érdemes megemlíteni azokat a ritka alkalmakat is, amikor a helytörténész megbízás alapján fog munkához, leginkább jeles évforduló kapcsán. Szerencsés körülmény, mert a kezdetektől biztos a végeredmény megjelentetése. A helytörténészek kibányásznak olyan részletetek, amikkel a történészek már nem foglalkoznak. A helyi értékeket veszik számba, a történelmi események és folyamatok helyi, esetleg kistérségi vonatkozásait tárják fel, emberközelbe hozzák a történelmet. Ettől válik igazán hitelessé, amit írnak. Örökösen visszatérő aggodalom az adatok és összefüggések pontossága. A történelemírás mindig viszonylagos. A helytörténész esetében is. A témaválasztás, a feldolgozás módja, a kiemelt adatok vagy idézetek, az összefüggések és következtetések megfogalmazása mind-mind függ az aktuális irányzatoktól és - természetesen - a szerzőtől. A szerző az első szűrő, ami valamilyennek mutatja, vagy éppen nem mutatja a tényt. De ugyanezt teszi a közösség beállítottsága is. Helytörténészeink használják a témájukhoz kapcsolódó könyveket, folyóiratok cikkeit, ritkábban ugyan, de hivatkoznak újságokra. Viszont alig találunk hivatkozást múzeumi forrásokra. Az irodalomjegyzék sok mindent elárul a szerzőről. Azt is mutatja, mennyire alaposan járta körül választott témáját. Máskor pedig (szerencsére csak elvétve) azt vesszük észre, hogy a tekintélyes irodalomjegyzék ellenére igencsak foghíjas az írás - a jegyzék csak sallang a szöveg végén. Ebben az Évkönyvben a fentebb leírtak mind tetten érhetők. Pillanatnyi keresztmetszet a helytörténet mai állásáról, a társadalmi viszonyokról, arról, hogy hogyan és hol érezzük magunkat a nyilvánosság közösségében. A kötet szerzői írásaikkal felvállalták a történelemírás felelősségét. Munkájukról azonban nem a mostani bírálók mondják ki a legnagyobb ítéletet. Az utókor ismeri el értékgyűjtő és -mentő munkájukat. Amikor ezeket az írásokat forrásként használják a vajdasági magyarság történelmének írásakor. Amikor összegzik: élt itt magyar kisebbség. Feleletet adnak arra is, "Mivégre" éltünk? - így egyben írva, Radnóti után. A szerkesztő