Mit tud tenni egy kora újkori város a fogyatékosokkal, a "kóborgó szegényekkel", a rászorulókkal? Hogyan gondoskodik a falai közé húzódó hajléktalanokról, az árván maradt, vagy a törvénytelen születésű, kitett gyermekekről? Hogyan viszonyul a koldusokhoz, a magukat ellátni képtelen magányos öregekhez? A mai napig aktuális és sokszor megoldatlan kérdésre a régi korok válasza az ispotály, azaz a szociális gondoskodás központja volt. Az ispotályt a történeti kutatások sokáig mellőzték, szinte el is felejtették. Nem csak mint téma szorult sokáig háttérbe, a kutatás is számos nehézségbe ütközött, mert a fejedelemségkori Erdély szegényes forrásadottságai között nagyon ritkán nyílik olyan lehetőség, mint a kolozsvári Szent-Lélek ispotály esetében, hogy egy intézmény történetét évtizedeken keresztül nyomon lehessen követni. A kötet egy világi, városi adminisztráció alatt működő ispotály mindennapjairól rajzol pengeéles képet. Levéltári számadások, jegyzőkönyvek, levelek, kiváltságlevelek alapján sikerült az intézmény gazdasági hátterét pontosan megvilágítani, az ispotály mesternek a vámkenyértől a sövényfonatáson át a halotti lepelig terjedő, rendkívül szerteágazó munkáját feltérképezni. De nemcsak gondjaikat, hanem pályafutásukat, karrierlehetőségeiket is megismerhetjük. A forrásokból kibontakozik az ápoltak mikroközössége, a kiemelkedő, egy-egy favorizált gondozott képe, a mindennapi nehézségek és apró sikerek izgalmas története.