Két és fél évtizede annak, hogy Almási Tibor és Koszta László jóvoltából megszületett az első részletes életrajz Báncsa Istvánról, az első magyar származású bíborosról. A régebbi munkák is kiemelték annak jelentőségét, hogy Báncsa a magyar egyháziak közül elsőként kapott helyet a legmagasabb szintű egyházkormányzatban, ám nem taglalták igazán részletesen a pályafutását. Erre elsőként 1991-ben a két kiváló szegedi medievista vállalkozott, és jóllehet írásuk alcímében életrajzi vázlatként jellemezték saját munkájukat, az addigiaknál messzemenően alaposabb összegzést készítettek az első magyar bíborosról. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy érdemes volt-e egyáltalán újra megpróbálkozni az életút feldolgozásával, ha mar született egy olyan munka, amely a legfontosabb kérdéseket körbejárta, megvizsgálta. A szerzők ugyanis kitértek nemcsak a származás kérdésére, de - a terjedelem rövidsége ellenére - behatóan foglalkoztak Báncsa magyarországi pályafutásával, a bíborosi kinevezés körülményeivel, és az e minőségben eltöltött évek legfontosabb kérdéseivel. Mitől várható ezek után bármi új István bíborossal kapcsolatban? Három ok is van, amely indokolja a pálya újbóli áttekintését. Először is furcsa módon 1991 óta az eddigi ismeretek rövidebb összefoglalásán kívül nem született részletezőbb tanulmány, jóllehet a szerzőpáros több olyan kérdést is felvetett - például Báncsa bíborosi tevékenységének részletezése, Báncsa helye a bíborosi társadalmon belül, stb. -, amelyek inspirálóan hathattak volna a további kutatásokra. Másodszor, minden olyan esetben, amikor egy korábban már kutatott téma ismét előkerül, azt új forrás(ok) felfedezése, bevonása is indokolhatja. Báncsa esetében ez szerencsére így volt. Amikor a 11-13. századi pápai megbízottakról készülő prozopográfiai adatbázishoz gyűjtöttem anyagokat, akkor bukkantam rá az első nagyobb leletre, a bíboros végrendeletére. Bár Agostino Paravicini Bagliani egy, a hazai kutatás számára nehezen hozzáférhető publikációjában már 1971-ben, majd kissé kibővítve 1980-ban közölte, ez nem volt ismert a magyar kutatók számára. A kiadások ellenére rögtön látható volt, hogy érdemes elővenni a szöveget, hiszen a benne szereplő nevek azonosítása komoly fejtörést okozott még a kiváló vatikáni kutatónak is, és izgalmasnak ígérkezett az eredetivel való összevetés is. Erre végül sor kerülhetett a Vatikáni Levéltárban és a Vatikáni Könyvtárban végzett kutatómunka során. A második lelet máshol, más körülmények között került napvilágra. A helyszín ezúttal Párizs volt, ahol az Archives Nationales-ban éppen magyar vonatkozású anyagokat kerestem, és ennek során előkerült az az 1270-es oklevél, amelyen a többi kardinálisé mellett megtalálható Báncsa István prenestei püspök-bíboros pecsétje is. Jelentőségét növeli, hogy az albanói püspök-bíboroshoz intézett diplomát az éppen üresedésben levő pápai hivatal helyett a kardinálisok testülete adta ki. Szintén Párizsban sikerült fellelni azt a kódexet, amelynek utolsó lapján egy, a magyar bíborosra vonatkozó bejegyzés olvasható, amely beszámol halálának körülményeiről. A harmadik ok, amiért különösen időszerűvé vált Báncsa életútját újra elővenni, az részben a korábban megfogalmazott kérdések megválaszolásának igénye volt, új megközelítések alkalmazásával. Különösen izgalmasnak ígérkezett a bíborosi tevékenység mélyebb elemzése, illetve annak megválaszolása, hogyan illeszkedett be Báncsa a magyarországitól jelentősen eltérő új társadalmi közegbe.