Magyarországon pártpolitikainak tűnő értékrendi törésvonalak mentén gyökeresen eltérően válaszoltunk meg evidensnek tűnő kérdéseket: mit kell tenni "a barbár zseni" a Magyar-francia történelmi kapcsolatok című pannójával annak szakszerű restaurálása után? Ki kell-e állítani avagy nem abban az épületben, amelyet gyakorlatilag erre a célra építettek az elődeink? Állandóan láthatóvá kell-e tenni, vagy csak alkalmanként, évente egyszer egy rövid időre? Egyáltalán értékes műről van-e szó, vagy inkább egy középszerű, kissé propagandisztikus alkotásról? S az esztétikain kívül még milyen más szempontokat kell érvényesíteni a mű sorsáról való döntés során? A szocializmus sötét évtizedeiben még azt is elvitatták, hogy Aba-Novák a 20. század jelentős festői közé tartozott. A bírálat alapja elsősorban ideológiai volt, bár a hivatalos művészettörténet kifinomultabb művelői mindezt mindig szakmai mázzal öntötték le, alaposan körüljárva, hogy Aba-Novák miért nem tartozott a számottevő alkotóinak sorába. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy Aba-Novák a Horthy-korszak támogatott (egyesek szerint: hivatalos) művészei közé tartozott, számos lehetőséget, ösztöndíjat, megrendelést kapva az államtól és a katolikus egyháztól Aba-Novák Vilmos pannójának művészeti értékéről és elhelyezéséről hét évtizede folynak szakmai és kultúrpolitika viták. Ez a polémia 2001-ben óriási hévvel lángolt fel, rámutatva, hogy a kérdés rendezésével adósai vagyunk önmagunknak. Az Aba-Novák dosszié című könyvből kiderül, hány jeles alkotással, és milyen személyes szálakkal kötődik Aba-Novák Székesfehérvárhoz. Túl azon, hogy Aba-Novák korszakos jelentőségű festője a 20. század első felének, már csak az alkotó személye, a Római Iskola hatása és a pannó körül kialakult kultúrpolitikai jellegű vita miatt is indokolt, hogy Székesfehérvár és Aba-Novák izgalmas viszonyához kapcsolódó írásokat, cikkeket, interjúkat, esszéket egy - a művészettörténet oktatásában, valamint a székesfehérvári helytörténet kutatásában használható - szöveggyűjteményben közreadjam. A szöveggyűjtemény fókuszába a pannó rendszerváltozás utáni kálváriáját helyeztem. Ugyanis a kétezres évek elején lezajlott vita egyben a félresikerült rendszerváltozás látlelete is: pontosan megmutatja, milyen valóságos és mondvacsinált indokokkal akarták ellehetetleníteni a pannó bemutatását - s mindebben a szocializmus retorikája köszön vissza. Ez a vita nem Aba-Novákról, s nem is a pannó művészi értékéről szólt, hanem az erőforrások uralása feletti elkeseredett küzdelemről, amit az - önmaguk kollaboráns szerepét önfelmentő gesztusok sorával utólag átértelmező - baloldali-liberális értelmiségiek folytattak az ő hegemóniájukat megkérdőjelező konzervatívokkal. A 300 oldalt meghaladó terjedelmű szöveggyűjtemény öt fejezetében közel félszáz cikk és esszé olvasható. A kötetet névmutató teszi teljessé.