A könyv a két világháború közti Romániában feltűnő Mihály Arkangyal Légiójára ismertebb nevén a Vasgárdára összpontosít; arra a fasiszta mozgalomra, amelyet vallásos jellege miatt a legeredetibbnek tartanak a korabeli Európában. A fasizmussal foglalkozó kutatók ezt a sajátosságot egyrészt mesterségesen leválasztották eredeti, európai kontextusáról, másrészt keleties specifikumnak gondolták; ortodox furcsaság-ként, nem pedig a fasiszta ideológia jellemzőjeként tekintettek rá. Jelen írás viszont eltávolodik ettől a felfogástól; új értelmezést kínálva a Légió létrejöttéről, 1927 és 1941 közötti történetéről és legfőbb jellegzetességeiről. A legionárius ideológiát teológiai típusú palingenetikus politikai hitként definiálja, és ezt nevezi legionarizmusnak. Átfogó értelmezéséhez három elemzési szinten közelít: vizsgálja a legionárius mozgalom ideológiáját, politikai fejlődését és társadalmi összetételét, valamint azt a nacionalista-legionárius rezsimet, amelyet a mozgalom a hatalomban töltött rövid ideje alatt (1940 szeptembere és 1941 januárja között) felépített. Az elemzésben a legfőbb hangsúly arra esik, hogy miként alakult ki, majd szilárdult meg a 19. században a nemzet megmentésének doktrínája, és hogyan kristályosodott ki abból egy új, fasiszta politikai hitvallás a két világháború között úgy az ideológia, mint a gyakorlat szintjén. Így a szerző, miután a bevezetésben áttekinti a legújabb vitákat a fasizmusról, a karizmáról, a totalitarizmusról és a politikai vallásról, valamint ezek érvényességét a fasiszta mozgalmak és rezsimek tanulmányozása során, a könyv három fő részében ezt a három elemzői-kutatói dimenziót az ideológia, a mozgalom és a rezsim hármasát fejti ki, és elutasítja azt a szakirodalomban erőteljesen jelen levő tendenciát, amely a román fasizmust egzotikussá, marginális mutánssá degradálja. Az elemzés célja, hogy határozottabban integrálódjon az európai fasizmus fősodrába a román példa, miközben a jelenség helyi sajátosságai is kellőképp kiemelkedjenek.