A szomáliai nemzetközi szerepvállalás az 1990-es évek első felében általános vélekedés szerint nem tartozik a legsikeresebbek közé, noha kezdetben nagy reményekkel indult. Miután 1992 nyarán a polgárháború sújtotta országban dúló éhínségről szóló képek bejárták a világsajtót, az addig jobbára csak a New York-i ENSZ-székház üléstermeiben és folyosóin ismert, különösebb nagyhatalmi érdeklődésre számot nem tartó válság politikailag is reflektorfénybe került, és megoldásába a korszak legbefolyásosabb szereplői is bekapcsolódtak. A hidegháborús bénultságából éledező, az új világrendben a helyét kereső és a korábbiaknál sokkal vállalkozóbb Biztonsági Tanács, illetve az 1992-ben hivatalba lépett ENSZ-főtitkár, Boutros Boutros-Ghali számára ekkor egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy a kérdés megoldására mozgósított jelentős erőforrások nem csak Szomáliában térülnek majd meg, de a szerepvállalás sikere az ENSZ-et, illetve a Biztonsági Tanácsot is hozzásegítheti a számára eredetileg kitalált központi szerephez a nemzetközi kapcsolatokban. 1995-ben a szomáliai állapotok az utolsó kéksisakos távozásakor úgyszólván semmiben sem különböztek az 1992 elején tapasztalhatóaktól. Ez a könyv azt kívánja körüljárni, hogy a szereplők kezdeti elképzelései milyen alapokon és ambíciókon nyugodtak, azok hogyan váltak fokozatosan egyre nagyratörőbbé, hol és hogyan siklottak félre, és mindez hogy befolyásolta a Biztonsági Tanács 1990-es évek eleji útkeresését, illetve szerepének későbbi alakulását. A téma feldolgozásában a szerző az ENSZ dokumentumai és az események alakítóinak visszaemlékezései mellett korábban nem publikált, nagyrészt hazánk 1992-1993-as nem állandó BT-tagságához köthető magyar levéltári forrásokat is felhasznált.