Lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége? Szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, nemzetek sorsát? Attól eltekintve, hogy mindannyian szeretnénk soha véget nem érő előrehaladásként szemlélni az egymást követő magyar évszázadokat, természetesen szerintem is elég gyakran egyéni tévedések és zseniális telitalálok mérföldköveivel jelölhető meg leginkább ez a szűnni nem akaró küzdelem fennmaradásunkért, vagyis azért, hogy a történetnek ne legyen vége. Az a történelemoktatás, amelyet én is szenvedtem a múlt század hatvanas éveinek Romániájában, egyáltalán nem ezeket az elveket követte. Egyrészt nem is tanították nekünk külön Magyarország történelmét, és ennek máig iszom a levét, hiszen rengeteget összeolvastam ugyan, de mivel a kötelező "skatulyákat" annak idején nem gyömöszölték a fejembe, néha még ma is küszködöm akár a kronológiával is. (Markó Béla előszavából)