A magyar történelem egyik leginkább eseménydús időszaka volt az 1987 és 1992 közötti időszak. Mindez a magyar haderőnél is jelentős mértékben érződött. Az ország 70-es években kezdődő eladósodása a következő évtizedben éreztette igazán a hatását, amikor felvett és eltékozolt hitelek törlesztése egyre nagyobb terhet rótt egy egyre rosszabbul működő gazdaságra. Az enyhülő politikai légkörben kézenfekvővé vált, hogy a hadseregben lehet jelentős megszorításokat véghezvinni. A 80-as évtized végére azonban a környező országokban zajló nemzetiségi, társadalmi és gazdasági feszültségek nem tették lehetővé a haderő nagyobb mértékű leépítését, hiszen ezek az államok a magyarénál jelentősebb hadsereggel rendelkeztek. A legstabilabbnak számító Ausztria volt az egyedüli, amely katonaságának létszáma és fegyverzetének ereje alacsonyabb, illetve gyengébb volt a magyarénál. Ugyanakkor a legproblémásabbnak számító Szovjetunió és Jugoszlávia erőfölénye nyomasztó volt. A gazdasági helyzetből és a szomszédos államok fenyegetettség érzéséből adódóan felfegyverkezésre gondolni sem lehetett, így a diplomáciai kapcsolatok kiépítése, ezzel összhangban egy új és önálló nemzeti biztonságpolitika kidolgozása vált szükségessé. A Varsói Szerződés kezdeti átalakulása miatt ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy Magyarország egy "légüres térben" találja magát. Így a korábban gyűlölt szervezetből történő kilépés kezdetben sokakban ambivalens érzéseket ébresztett.