Antall József 1990. május 23-án elvileg erős kormányfői hatalommal rendelkezett, de nagyon gyorsan kiderült és egyértelművé vált, hogy a valóságban jóformán az azt kiteljesítő és érvényesítő hátország nélkül volt kénytelen a kormányzását megkezdeni. Hiányoztak a szerkezeti átalakítások, az alá-fölérendeltségi hatalmi viszonyok egyértelmű elhatárolásai, s nem sikerült felszámolni a kormányzati struktúra széttöredezettségében jelentős szerepet játszó partikuláris és a szektoriális érdekeket, amelyek a hatékony kormányzás gátjaként hatottak. Mindezt felerősítette, sőt gerjesztette az előző rendszerben kompromittált, majd a rendszerváltoztatás alkotmányozói folyamataiban indokolatlanul elgyengített központi hatalom erőtlensége. A miniszterelnököt kormányzása alatt sokszor és sokan támadták, jóformán kétfrontos háborút vívott az egykori nómenklatúra és az új médiaelit befolyását féltő szárnyával, a hatalmát vesztett egykori titkosszolgálatok tagjaival, míg a közigazgatással kapcsolatos intézkedéseit, személyzeti politikáját sokszor és sokan értetlenül, sőt gyanakvással figyelték a pártján belüli radikálisok oldaláról is. Antall Józsefnek nagybetegen, szembesülve a testét, de az akaratát nem gyengítő pusztító kórral, az elkerülhetetlen véggel, az idő sürgetésével, sokszor végtelenül magányosan, csak néhány legközelebbi munkatársára támaszkodva, jóformán kaotikus körülmények között kellett az országot konszolidálnia, a demokratikus hatalomgyakorlás intézményi rendszerét, a központi közigazgatás hatalmát és tekintélyét kialakítania: a gyenge és kiszolgáltatott országból egy modern, demokratikus, az új Európához tartozó államot, az államból Hazát építenie. Az 1315 nap minden felemássága, hiányossága, ellentmondásossága, nehézsége ellenére egyértelműen, visszafordíthatatlanul és végérvényesen egy új Magyarország alapjait rakta le.