A szerző, akit 1990-ben környezettudatos szemlélete és államigazgatási és nemzetközi szakmai-tudományos tapasztalata alapján szemeltek ki a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ügyéért felelős kormánybiztosnak, ebben az ellentmondásos helyzetben próbálta meg hazája számára a lehető legjobb megoldást találni. Könyvében e súlyponti fejezeten túl családja és szoros baráti-szakmai köre a 20. "szörnyszázad" második felében átélt mozaikszerű történetével felveti azt a kérdést, hogy a sok szenvedés, megalázkodás, kényszerű kompromisszum mellett milyen lélektani energiák maradtak meg a rejtőzködő szabad élet megszervezésére. Számos történettel bizonyítja, hogy a diktatúrák alatt búvópatakként létezett a polgárság élni akarása, kohéziója, autonómiájuk és méltóságuk, sőt humorérzékük lehetőségek szerinti megőrzése.