A tanulmányt Pierre Bourdieu ikonikus szociológiai folyóirata, az Actes de la Recherche en Sciences Sociales közölte franciául két részletben 1978-ban és 1980-ban. (A dátumok és a hely kapcsolata érthető, az annál kevésbé, hogy csak most olvashatjuk magyarul és itthon, ahol felfedezései erősen hiányoztak a soá úgynevezett gyászmunkájának diskurzusából.) A két emigráns szociológus meglátásai és statisztikai alapozottságú elemzései ma is újszerűnek hatnak. Megvilágítják a magyar zsidóság egyedülállóan kreatív „kivirágzásának” társadalomtörténeti körülményeit, többek között a nyitott befogadást, amely a modern nemzetépítés korában jellemezte „polgárhiányos” társadalmunkat. (Karády Viktor később „asszimilációs szerződésként” definiálta a kölcsönösen előnyös együttműködést a betelepült zsidók és az uralkodó liberális nemesség között.) Így válhatott a nyugat-európaia­san „elnemzetiesedő”, magyar tudatú zsidóság sikere a nemzetállam sikerévé. A rendkívüli eredmény azonban – korántsem paradoxonként – megágyazott a később bekövetkezett kegyetlen „kiszántás”-nak ebből a progresszivitásnak oly tágas lehetőségeket nyitó televényből. A tragikus fordulat a Monarchia fölbomlása és a kudarcos forradalmak után következett be. A keresztény kurzus antiszemita hisztériája a zsidóságból partner helyett ellenségképet formált, az országcsonkulás bűnbakját, és jogfosztó, „őrségváltó”, valóságos rablópolitikát indított ellene. Ennek volt egyik első stációja az 1920-as egyetemi numerus clausus. A könyv úttörő kutatásai a tudástőke megszerzése problémája köré szerveződtek. Az itt kikényszerített egyenlőtlenségek rendszere torzította ugyanis el a középosztályon belüli versenyhelyzeteket, normává emelve a diszkriminációt, ami a zsidótörvényekhez és legvégül Auschwitzba vezetett. A könyv mottója Ady nem eléggé idézett „Korrobori” című cikke, a zsidó-magyar viszony látnoki látlelete. A szociológusok adatgyűjtései és következtetései mintegy a költői víziót fordították a szaktudomány nyelvére, remélhetőleg mindnyájunk tudását újra­alapozva.