Szép új világunk? Gyorsabban köszöntött be, mint várhattuk volna. És főként ellenállhatatlanul, erőszakosan, tolakodó harsánysággal és kíméletlenül eluralkodott magabiztossággal – anélkül, hogy saját hitvallásához a legcsekélyebb mértékben is ragaszkodva legalább a magános menekülőnek bármiféle kibúvót biztosíthatott volna. Az egyre inkább irányt vesztett s ezért zavaros, a tülekedő leleplezések és világmegváltások kavalkádjából összeálló – a botrányokozás önmegvalósításán kívül hitelességgel aligha rendelkező – társadalomtudományi profetizálások nemigen adnak magyarázatot arra, amit globális faluként üdvözölt mai világunkban posztmodernitásnak szoktak nevezni; távlattal még kevésbé kecsegtetnek. Ezért magunk sem botorkálhatunk másban, mint jelenségekben. Amennyiben viszont a jelenség is a lényegről szól, úgy az, amit tapasztalunk, aligha építő vagy lelkesítő. Soha ennyi ember – országok és népek, egész kontinensek, sőt egész civilizációk, és láss csodát: éppen ott, ahol a gazdasági, politikai és katonai erő összpontosul, amit tehát a perifériának nevezett, s ezért igazodásra kényszerített maradék világgal szemben központnak neveznek – nem élt ekkora jólétben, háborítatlanságban, biztonságban, bármiféle kényszerűségtől és fenyegetettségtől mentesen. Mi pedig csak később jövünk majd rá, hogy elsőként éppen ők fognak kihasználni, és ha már belejöttek, úgy ki is rabolni bennünket.