Viktor Frankl szinte mindent és mindenkit elveszített a háború, az üldöztetés éveiben: anyja, apja, bátyja és felesége is koncentrációs táborban pusztult el. A fogság, a reménytelenség poklában formálódó, majd közvetlenül a háború, a felszabadulás után íródott és először 1946-ban megjelent könyvében önsajnálat és indulat nélkül szól a náci haláltáborokban szerzett tapasztalatairól. A Mégis mondj igent az életre!, amely egyszerre emlékirat, vallomás, szenvedéstörténet, tanúságtétel és tudományos szakmunka, azon ritka művek közé tartozik, amelyekben a legszemélyesebb élményanyag és hang, illetve a tudósi józanság, távolságtartás és módszeresség szerves, harmonikus egységet alkot. Frankl a saját tapasztalataira és páciensei történeteire alapozva azt állítja, hogy ugyan nem kerülhetjük el a szenvedést, de még a leggyalázatosabb körülmények között is kitűzhetünk magunk elé olyan célokat, amelyek értelmet adnak az akár legelveszettebb pillanatainknak is. Frankl logoterápiaként ismert elmélete sok tekintetben a pszichoanalízisre épít, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén sokak számára érzelmileg könnyebben befogadható. Középpontjában az a meggyőződés áll, hogy - szemben Freud állításával - az ember elsődleges hajtóereje nem a libidó, a nemiség, hanem az a törekvés, hogy a körülményektől függetlenül értelmet adjon a létének, a cselekedeteinek.