Ez a könyv a magyar és egy látszólag távoli kultúra, a bengáli találkozását vizsgálja. A bengáli a világ egyik legnagyobb nyelve. Beszélői a világ egyik leginkább irodalomszerető népét alkotják, amelynek életét mélyen átjárja a helyi irodalom szeretete. Azé az irodalomé, mely a magyarok számára sokáig egyetlen jelzés volt arra, hogy az indiai szubkontinens nemcsak hatalmas ősi, hanem gazdag élő kultúrával is rendelkezik. A kötet a bengáli kultúra viszonylatában részletesen megvizsgálja, hogy milyen volt a magyarság India-képe, és hogy az lényegileg különbözött-e Nyugat- és Közép-Európa elképzelésitől. Hogyan tekintettek vezető gondolkodóink a bengáli irodalomra, és mi mindent mutatott be Bengálból a ma már ismeretlen nevű fordítók és újságírók sokasága? Milyen volt e kulturális találkozás másik oldala: mire volt fogékony a bengáli nyelvű közönség a magyar kultúrából? Az első ismert utazó, Kőrösi Csoma Sándor óta közvetlen ismeretekkel is rendelkezünk egymásról, és számos magyar fordult meg az India szellemi központjának számító Bengálban, a bengáliak pedig többek között írtak Jókairól, Kossuthról, Vámbéry Árminról, és nyelvükre fordítottak számos magyar írót és költőt. A könyv részletesen feltérképezi, hogyan ismertük meg Rabíndranáth Tagore mindenek fölé tornyosuló alakját, milyen megközelítésekben fordítottuk magyarra verseit, és milyen drámai fordulatokon ment keresztül Trianon után és a Rákosi-korban a magyar Tagore-kép. A gazdag függelék közreadja az egymásról szóló legfontosabb irodalmi dokumentumokat is. Bár a két távoli kultúra viszonyát gyakran önmagunk valamelyik oldalának a hiányosan ismert másikra vetítéséből adódó félreértések uralták, minden tévedés ellenére párbeszéd alakult ki közöttük, melyet a magunk és egymás őszintébb megismerésének vágya éltetett. A szerző az Oxfordi Egyetem Keleti Karának tanára.