Cselényi László a hatvanas évek közepén-második felében (akárcsak Ady Endre: a maga második megjelent verseskönyve után) hajtotta végre saját költői „forradalmát”. Mindennek természetesen (akárcsak Ady esetben) Párizs és a modern francia költészet volt a példája és ösztönzője: Cselényi ott lett igazán „modern” költő, a felvidéki (szlovákiai) magyar irodalom rendhagyó jelensége, akivel kortársai: írók, tanárok és főként kritikusok alig is tudtak valamit kezdeni. Kétségtelenül nem illett abba az irodalmi „kánonba”, amely akkor és ott érvényben volt. Hosszú ideig, évtizedekig nem illett bele, kérdés, hogy azóta beleillik-e. Igaz, a mögöttünk lévő évtizedekben maguk a „kánonok” is megrendültek és relativizálódtak, pontosabban teljességgel ki vannak szolgáltatva azoknak, akik éppen döntést hoznak felőlük.