Csak hisszük, hogy „fonetikusan“ írunk. Ugyanis nem a fülünk után „megyünk“ írás közben, hanem a „helyesírási szótár“ szigorú előírásait követjük. S a szabály bizony sok-szor eltér a valóságos hangzástól. Példák az írott és ejtett szó jelentős eltéréseire: egyke-etyke, főztje-fősztye, jégkár-jékkár, itthon-ithon, fáradtság-fárattság, tűzszerész-tüsszerész, egy-eggy, élősdi-élőzsdi, aztán-asztán, égtáj-éktáj, egészség-egésség, község-kösség érettség-éreccség, kisgyerek-kizsgyerek stb. Tehát nem hogy fonetikusan írunk, hanem épp ellenkezõleg: az a diák, aki tisztán fonetikusan ír, biztosan elégtelent kap dolgozatának helyesírására. S mit tegyen az a palóc, aki a „rózsalevél“ szót így mondja: „raúzsalevíl“? Ezért nehéz megtanulni a „helyesírás“ szabályait. Csakhogy a szabályok is folyton változnak... E könyv segíti megérteni többek között azt is, hogy miért tűnnek olyan furcsának a többszáz éves írások. Nem a beszéd változott, hanem a helyesírási szokások módosultak, mi több magát az ABC-t is átrendezik időnként, egyes jelekhez tartozó hangokat megcse-rélve, vagy a feladatát vesztett betűkhöz más hangot rendelve. Az ABC maga azonban, mint rajzsorozat, 35.000 éve már biztosan él és lélekzik. Bennünk.