A megye a magyar közigazgatás legősibb, Szent István óta lényegében folyamatosan fennálló - ezer éves története alatt természetesen számos alapvető változáson és átalakuláson átment - eleme. Az intézmény története, fejlődése kezdetektől fogva élénken foglalkoztatta a jogtörténészeket. Gábor Gyula klasszikus - eredetileg 1908-ban megjelent - munkája az elsők között foglalkozott módszeresen a középkori megye intézménytörténetével, és megállapításai sok évtizedig meghatározták a középkori nemesi megyéről alkotott elképzeléséket. A kor tudományos színvonalán álló munka az okleveles forrásanyagra támaszkodva és az egyetemes jogtörténet megállapításait figyelembe véve elemezi az intézmény történetének a 14. századra derekára eső szakaszát. A jogi-intézménytörténeti értekezések bevett sémáját követő kötet első része a megye felépítését mutatja be: területét, vezetőjét (ispán) és tisztikarát. A második rész témája a megye - elsőrendűen jogi természetű - működése: részvétele a törvényhozásban, közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatai. A harmadik rész az erdélyi és a szlavóniai megyék jellegzetességeire tér ki röviden. Gábor Gyula a megyét olyan sajátos intézménynek tekinti, amely a párhuzamos nyugat-európai fejleményektől függetlenül fejlődött. Legfontosabb, a későbbi évszázadok történéseit jelentősen meghatározó - a központi kormányzattal dacoló köznemesi politizálásnak teret biztosító - jellegzetességei Nagy Lajos uralkodása idején szilárdultak meg, amikor a kormányzati hatalomnak a koronával egyenrangú részesévé válik, fogalmazza meg összegzésében.