A magyar filozófia terminus a 19. században jelent meg, amikor a már jobbára magyarul író hazai bölcselők kezdték szükségét érezni, hogy értelmezzék önmagukat és munkásságukat mind az európai filozófia, mind a nemzeti műveltség összefüggésében. Ebben az önmeghatározásban kezdettől fogva nagy súlya volt a filozófiatörténetnek, a hazai filozófiai hagyományok egységes, nemzeti művelődési keretben való elbeszélésének. A Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya működésének mindjárt a kezdetén, 1831-ben, a filozófiai műszótár munkálatainak elindítása mellett ilyen címmel hirdette meg első pályadíját: Tudományos mivelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a' philosophia állapotja iránt; és tekintvén a' philosophiát, miben 's mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél? Az erre a kiírásra beérkezett két pályaművet, Almási Balogh Pálét és a második helyezett Hetényi Jánosét tekinthetjük az intézményesült, önálló tudományterületként jelentkező magyar filozófiatörténet-írás kezdetének. Kötetünk ennek a filozófiatörténet-írási hagyománynak a módszertani kérdéseit járja körül, ahogyan azok a kortárs magyar filozófiatörténeti kutatásban jelentkeznek. A könyv három nagy fejezete közül az elsőbe tartozó tanulmányok általános historiográfiai kérdéseket tárgyalnak, a második esettanulmányainak tárgya a kora újkor és a 19. század, míg a harmadiké a 20. század, egészen a jelenkorig. A kötet 16 írása változatos tárgyválasztással és módszertani megközelítéssel azt mutatja be valamilyen szempontból, hogy a filozófiatörténet-írás, a megalkotott kerek elbeszélés miként formálja, alakítja saját tárgyát, miközben meghirdetett célja a tárgyilagos leírás. Erre a dilemmára utal a könyv borítóképe, amelynek egyik fele Csontváry Kosztka Tivadar ecsetjével, a másik a fényképezőgép objektívén át mutatja a Nagy Tarpatak völgyét, emlékeztetve egyben annak az újtátrafüredi műhelykonferenciának a helyszínére, amelynek alkalmából a kötet szerzői először cseréltek eszmét a később a jelen kötetben megtestesült gondolatokról.