Bibó szuverén módon, külső kényszertől mentesen, gondolkodva jutott el korábbi származási csoportja nem látványos, ám annál átfogóbb és elmélyültebb kritikájához. Tanulmányútjainak tapasztalatait felhasználva, de nem nyugat- vagy külföldmajmolásból vált a demokrácia elkötelezett hívévé úgy, hogy közben sohasem adatott meg neki, hogy működő demokráciában élhessen, amelyben a polgárok számára nemzedékek óta természetes, hogy a rendszert éppen az stabilizálja, hogy a kormányt le lehet váltani. Mindebben ne csak azt lássuk, hogy az ő fejében inkább a demokrácia idealizált, utópikus vágyképe létezhetett, mintsem annak hétköznapi realitása. Bibó aktualitását ma külön aláhúzza, hogy mára kiderült: a demokratikus intézményrendszer pusztán európai mintakövetéssel való importja nem elégséges a nemzeti öncélúság reneszánszával szemben. Egy olyan országban, ahol a demokrácia presztízse alacsony, a demokratikus tradíciók csekélyek, és a demokratikus politikai szocializáció gyenge, különösen sokat tanulhatunk egy olyan szerzőtől, aki saját erejéből vált demokratává.