Sokféleképpen próbálták már meghatározni a radikális, pacifista filozófus, Gustav Landauer (1870-1919) szellemi-politikai alapállását: nevezték szocialista anarchistának, neoromantikus szocialistának, világi messianistának és vallásos ateistának, abban azonban a baloldali ideológiák minden krónikása egyetért, hogy Landauer nem csupán a német-zsidó szellemtörténet jellegzetes alakja volt, hanem az anarchizmus egyik legjelentékenyebb teoretikusa is. Nehéz volna felsorolni, hogy Walter Benjamin, Ernst Bloch, Hermann Hesse vagy Paul Celan mellett ki mindenkire hatott misztikus anarchizmusa. Igen sokat köszönhetnek neki a XX. század eleji életreform-kísérletek, kezdve a Monte Veritá-i művészkommunától a korai kibucmozgalomig, ahogyan számos vallásfilozófus és dialogikus gondolkodó, mások mellett Martin Buber munkásságán is mély nyomot hagytak tanításai. A szocialista szervezetekben és bohém körökben egyaránt otthonosan mozgó Landauer (akit a korabeli rendőri jelentések rendre az egyik legveszélyesebb agitátornak minősítettek) mind a német állami hatóságokat, mind az intézményesült munkásmozgalmat kihívta maga ellen, hiszen egyszerre volt békepárti mozgalmát és a marxizmus kérlelhetetlen bírálója. Bár ifjúkorában Max Stirner és Nietzsche antiklerikális, individualista nézeteinek bűvköré-ben élt, az 1900-as évek elején a középkori vallásos misztika tanulmányozásába kezdett, hogy aztán Eckhart mester fordítójaként, a tolsztoji és kropotkini humanizmus híveként, valamint Mauthner nyelvkritikájának méltatójaként kiformálja a maga sajátos történelemelméletét.