Már a középkortól kezdve, több más intézménnyel együtt, a városi élet szerves hozzátartozója az ispotály. Minden korban a társadalmi szükségnek megfelelően alakult az ispotályok sorsa és megítélése. Az ispotályok – főként középkori – történetével a nyugati szakirodalom szinte folyamatosan foglalkozik. Magyarországon is a kilencvenes évektől kezdődően egyre többen írtak ispotályokról, egyre több tanulmány született ezzel a témával kapcsolatosan. Romániában viszont a középkori és kora újkori ispotályok története teljes mértékben hiányzik. Bukarestben a 18-19. századi ispotályokról és kórházakról több feldolgozás látott napvilágot. Azonban az erdélyi középkori és kora újkori ispotályokról csupán mellékesen, más témákkal kapcsolatosan írtak, egy módszeres kutatás ezen a területen nem igazán volt. Ezt a hiányt igyekszik pótolni az a 2002-ben Kolozsváron alakult kutatócsoport,amelynek célja az erdélyi ispotályok történetének feltárása, és amelynek munkássága nyomán már a második forráskötet és több tanulmány látott napvilágot. Ez a csoport a hosszabb távú kutatásait a kolozsvári ispotályokkal kezdte el. Ezeknek a kutakodásoknak köszönhetően tisztázódott a kolozsvári ispotályokkal kapcsolatos kérdések közül több is. Elsőként világossá vált, hogy Kolozsvár történetében három ispotály is létezett. A Szent Erzsébet, a Szentlélek ispotály és a Szent Jóbról elnevezett ispotály. A legrövidebb ideig működött a Szent Jóbnak szentelt, avagy a ragályos betegeket ellátó ispotály. A Szentlélek ispotály bizonyítottan a 15. századtól a 17. század végéig működött, míg a Szent Erzsébet ispotály tevékenysége teljes bizonyossággal állítható már a 14. század közepétől el egész a huszadik század közepéig.