Szuggesztív tekintet, beszédes kezek. Játékos, és egyben melankóliára hajlamos természet. Teljes önátadás és tartózkodó jelenlét. A táj, a tér, a tárgy és a lélek talányos színeváltozásai. Nyugtalan ecsetjárás, és mélytüzű, idővel csaknem önmagát kioltó színáradat. A 20. századi magyar művészet, és azon belül a szentendrei festészet különös álomvilágot teremtő alakja, Paizs Goebel Jenő (1896-1944) műveire időről időre felfigyel a szakma és a nagyközönség. Szimbolikus hangvételű festészetét a kezdetektől elismerő hangok kísérik, életműve azonban - néhány kiemelkedő jelentőségű alkotásán túl - mind a mai napig nem igazán ismert, felfedezésre vár. Festői világa a húszas évek elején a Szőnyi István nevével fémjelzett neoklasszicizmus vonulatához kötődött, valamivel később, párizsi tanulmányútja során nagy hatással volt rá a cézanne-i képszerkesztés tiszta logikája. 1926-ban a szentendrei művésztelep, 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja. A harmincas évek elején kibontakozó metafizikus ihletettségű festészetét fanyar valóságlátás és expresszív színvilág jellemzi. Dzsungelképei az elveszett paradicsom megidézése mellett az élet és a lélek mélyén munkáló erők eleven dinamikájába engednek bepillantást. A szentendrei hétköznapok tapasztalatát a fantasztikum világával elegyítő, a konkrét tárgyi formában rejlő irracionális tartalmakat felfedő művészete épp látszólagos elkülönültségében válik a magyar festészet adott korszakában jelképes értelművé. Az életművet bemutató tanulmányt több mint 300 reprodukció, köztük közel 170 színes tábla, és számos forrásértékű dokumentumfotó kíséri.