A Kávé, félkeserű (Vári Csaba előző verseskötete az Erdélyi Híradó Kiadónál) szerzőjének kétségtelenül birtokában van az erő, amely csendet teremt, s a versek előtt megállásra készteti az olvasót. Vári Csaba, vagy legalábbis az e kötetben megrajzolódó alakmása, nem tartozik a különösebben exhibicionista szerzők közé. Sem tematikájában, sem formaeszményében nem akar drasztikus robbantásoknak tűnő, versszerűsített performanszokkal megjelenni. Mindegyik szövegen érződik, a felület alatt egy sötét tónusú, mély történet húzódik. A nyelv azonban nem áttetsző, az olvasót megállásra, gondolkodásra készteti, különösen, hogy két vers között a lapozásnyi csöndben érezhetően történik valami: a szövegek közötti űrben/űrből teremtődő harmadik versek. Ez nem manipulatív szerkesztés kérdése: egyszerűen a versek nyelvezete, hangolása ilyen. Komoly hangvételű költészet a Várié, nem fecsérel szót felesleges ügyekre. A szerelem és a szülők versbehívásán túl így aztán olyan ügyek és témák is helyet kapnak a versekben, melyek üdvösen szokatlanok a kortárs lírában (ősmintái persze megvannak, csak ma valahogy nem nagyon olvassuk őket), és csak nagy költők vagy dilettánsok próbálkoznak vele, féltehetségeknek itt nincs hely. Vári érezhetően könnyű kézzel helyez el komoly tétet tartó szép, komor mondatokat.