"- Üdvözlöm, Hieronímuszkám, üdvözlöm! Örülök, hogy elfogadta meghívásomat, roppant örülök. - És már indult is felém kinyújtott kézzel. Arca napbarnított volt, gondosan ápolt és nagyon öreg. Mindezek ellenére, ráncokkal barázdált hosszúkás fejformájával, az öreg Modorzsák nekem nem tűnt ellenszenvesnek. Nem is hasonlított görényre. Vékony, aranykeretes szemüvege nagyra sikeredett orrának majd’ a hegyéig csúszott, így kézfogáskor zavartalanul belenézhettem eleven, világoskék szemébe. Míg kezet ráztunk, finom illatfelhő lengett körül minket. Kezet különben is úgy nyújtott, mintha valami ritka, felbecsülhetetlen kincset helyezne az ember tenyerébe. Vékony kezének sima bőre alig ért hozzám, szorítani meg nem is szorított, egy lélegzetvételnyi idő múlva ez a kéz már ki is siklott tenyeremből. A következő pillanatban Modorzsák - csak ő tudja, hogyan - már a hátam mögött volt, s egy nagyon könnyed, mégis határozott mozdulattal a palota bejárata felé tessékelt. - Kérem! - mondta alig hallhatóan, és ez a szó annyira, de annyira ismerősen hangzott. Pár lépcsőfok megmászása után megálltam, megfordultam, és az öreg szemébe néztem. - Modorzsák úr, ütközik-e valamilyen extra előírásba, ha én, amíg felérünk az Olümposz tetejére, beszélni fogok? Tudja, külvárosi gyerek vagyok, az állandó darálás nekem igen nagy önbizalmat ad, na meg addig is fejlesztem a beszédkészségemet. - Modorzsák vastag alsóajka mosolyra rezdült. Az alacsony, vézna, ezüsthajú emberke, akitől még a kövek is rettegtek, rövidet szippantott hosszú cigarettájából, jobb kezével lágyan megveregette vállamat: - Csak nyugodtan, Hieronímuszkám, csak nyugodtan! - s már indultunk is felfelé a lépcsőkön...."