Kabdebó Lóránt posztumusz kötete egyszerre szól a költői életműről és a saját elhívatottságáról, az életművel való foglalkozás hat évtizedes tapasztalatairól és az olvasó meghívásáról. Az új szereplő a modernitásban, Szabó Lőrinc Kalibán-erejű debütálása és az új szereplő a tudományos életben, Kabdebó pályakezdése egymásra olvashatók, így kapunk egy kettős szintézist: Szabó Lőrinc költészetéről és Kabdebó Lóránt monográfusi munkájáról. A kötet nyitótanulmánya összefoglalja az életmű szövegkiadásaiban és értelmezésében elvégzett munkát, hogy aztán a második és a harmadik darab, valamint a zárótanulmány megkísérelje összeolvasni a Szabó Lőrinc-féle vallomásos beszédmódot a Szent Ágoston-i retorikával. Ezek az értelmezések nem pusztán új megvilágításba helyezik az olyan alapvető Szabó Lőrinc-i toposzokat, mint amilyen a különállás vagy a „rettenetes”, melyek az én és a te, illetve az én és a világ viszonyának leírásában kardinális szereppel bírtak e lírában, de filológia és transzcendencia kapcsolatát is feltérképezik. A kötet közepe, vagyis a harmadik, a negyedik és az ötödik tanulmány élet és művészet viszonyát tárgyalja Szabó Lőrinc költészete kapcsán. Egyrészt azt, miként alakultak a megélt tapasztalatok megírtakká, például a kor sajtója hogyan inspirált Szabó Lőrinc-verseket, illetve maga az újságírói gyakorlat hogyan hozható összefüggésbe a versírói praxisokkal. Másrészt reflektál a műalkotás immanenciájának évszázados problémájára. Harmadrészt pedig biopoétikai felhangokkal együtt az élet Szabó Lőrinc-i fogalmának meghatározására tesz kísérletet. Szabó Lőrinc monográfusának munkája a végéhez ért, de az általa kijelölt munka folytatódni fog, mert megmutatta, hogy ez az életmű szüntelen párbeszédre hívja értelmezőit.