Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk a verseket! Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk a szót! A szép szó éppúgy evidencia, mint amikor azt kérdezzük: mennyi? Ne tegyünk úgy, mert elmúltak azok az idők, amikor kioktathattak a művészetről, konceptről, posztmodernről. Egyedül állunk szíveinkben. S szíveinkben állva vagyunk a mérték. Mércéi vagyunk a verseknek mi, akik a kompországokban reménytelenül is várjuk a komp érkezését. Mert híd a vers a minden és mindenség között. A perc és az örök, az elfoszló és a kibomló között, a megőrző semmiség és az átalakító végtelen között. Merjük bátran érteni, hogy a „múltad követ”, hogy „falkába verődnek az árnyak”, hogy „a sodródó szívek vakok”! Bátrak legyünk hinni, hogy a „tű fokán átbújt a csecsemő” és „egymásra szárnyakat növeszthetünk”! Oravecz Péter szavai az „elvarázsolt valóság árnyakkal szőtt dzsungelébe” vezetnek. Nem a vasból való realitást varázsolja el szemeink elől, művészetet csinálva, hanem belevezet az elvarázsoltba, az elváltozottba, és felemeli azt. Ez az új művészet teremtő szava: felemelni! Felemelni, ami leesett.