Ha a költészet arról beszél, hogy minek kell lennie (s nem arról, hogy mi volt, van vagy lesz), akkor a szerző nemigen tehet mást, mint hogy illúziótlanul és elszántan leül és ír. Ha kellőképpen kíméletlen és rendszeres, az eredmény általában vers, tehát „az igazság maga”. Pintér Tibor nem bánik kíméletesen sem maestro Canaletto sokféle kékjével sem a lejárt szavatosságú kifejezésmódokkal. A felbontott nyelv nála olyasféle nyersanyag, amiből ingerlékeny és – olykor – szorítóan kegyetlen, minden csalást és öncsalást leleplező, gazdag és férfias költészet születik. Önmagának nem néz el semmit, nekünk mindent: „aztán váratlanul / - megengedem: kicsit riasztóan - / azt veszed észre / hogy megszeretted őket”. Idegesítő tárgyaink leltára és homályossá fakuló privát történelemkönyv, a Velencét illető intim és némiképp magányos szeretet, a reflexiókká bomló érzékelés jegyzőkönyve – ez mind belefért a szerző új kötetébe.