A költő alászáll az alvilágba, hogy felszínre hozza elveszített kincseit. A kincsek szavakban rejtőznek, sosem látott képekben és képzettársításokban; tárgyakban, hangulatokban, álmokban, illatokban, emlékekben. Egy hajdani utca ívében, a gyerekkor tüneményeiben, ahová ismeretlenül gyűlnek árnyak. A nyelvzene varázslata, a meglepő összhangzatok ismeretlen, mégis otthonos tájakra kalauzolnak. A lírikus a létezés titkait kutatja, benne a nemlétet is, a „nem ismert tartományt”, „melyből nem tér meg utazó”. Perszephonéhoz szegődik, Hádész ellenében. Közben a mesterség dimenzióit is fürkészi, az elődök létezéstechnikáit, Aranyét, Weöresét, Krúdyét, másokét, akik ott állnak írói-költői felfedezőútjainak sarokpontjain. A Szótlan kórus versciklusai gondosan komponált világkép építőkockái, távoli koincidenciák, váratlan összecsengések gyűjteménye. A zuhatagos idő vízjeleinek arabeszkjeivel. Kertem elakadt szívverés, kocsonyás húsa gyommező – fojtó párában gomolyog tövisbozót és rózsatő. Melankolikus líra? Ugyan. Önreflexió, viharzó élet, tünékeny nosztalgia, sorok közt bújócskázó játékok, a burjánzó természet látványának öröme, panteista derű; filozofikus meditációval ötvözve. A lét teljességének birtokbavétele. Utazzanak bátran Mohai V. Lajos elégikus tájaira. A mindenség igézete mindig igazi szellemi kaland.