Amikor Párizsban jártam egyetemre, csütörtökönként egy vak pszichológusnő asszisztenseként dolgoztam, hogy némi pénzt keressek. Idős asszony volt, a híres Jacques Lacan tanítványa. Én voltam a szeme. Vásárolni mentünk, megírtam a leveleit, hangosan felolvastam azokat, amiket neki küldtek, a könyveket és az újságokat. Amikor elkezdtem dolgozni nála, az első napon a családomról kérdezett. Meséltem neki a zsidó nagyszüleimről, akik kommunisták voltak, arról, hogy a második világháború alatt Franciaországban rejtőztek, hogy a háború után visszatértek Lengyelországba, hogy felépítsék a kommunista paradicsomot, de gyorsan csalódtak. Az antiszemita kampányról, ami 1968-ban érintette őket, a szüleimről, akik a demokratikus ellenzék tagjai voltak, a Szolidaritásról, a hadiállapotról, ami 1981-ben kezdődött (egyéves voltam akkor), és a kommunizmus bukásáról 1989-ben. Amikor a következő csütörtökön elmentem hozzá, újra a családom történetéről kérdezett. Én pedig újra elkezdtem mesélni: a nagyszüleim lengyelországi zsidók és kommunisták, a második világháború, az 1968-as antiszemita kampány, a szüleim a demokratikus ellenzék tagjai, az 1981-es hadiállapot, az 1989-es demokratikus fordulat. A következő két hét során ugyanezt a kérdést tette fel, én pedig már kezdtem azt gondolni, hogy baj van az emlékezetével. Ám mivel nem akartam elveszíteni ezt a munkát, türelmesen minden alkalommal elismételtem. Azt gondoltam, a családom története még annál is kevésbé érthető számára, mint Lengyelország bonyolult történelme. Ötödik alkalommal kész voltam rá, hogy újra meséljek a családomról, de nem kérdezett többet. Én pedig akkor kezdtem el töprengeni családom kusza történetéről. Azt hiszem, ez a bölcs asszony épp ezt akarta. Mikołaj Łożińskii