Túl közel című regényében Reke Balázs megmutatta, hogy el tud mesélni egy nagyszabású, hosszú cselekménysort, klasszikus módszereket vegyítve a modern próza eszközeivel, aprólékosan, alaposan, lassan hömpölygő elbeszélésben bontott ki egy összetett eseménysort, részletesen rajzolt meg egy sajátos, mégis ismerős világot. Ebben a mostani könyvében pedig bizonyítja, hogy képes kisebb ívű, kevésbé szerteágazó meséket is jól elmondani. Láttató ereje ugyanolyan plasztikus, mint a korábbi regényben, ám a narráció ezúttal - a műfaji követelményeknek megfelelően - sodróbb, lendületesebb. Ez a próza olykor már-már minimalistának hat, ám valójában letisztult, sallangoktól mentesített. A filmszerűség, az erős vizualitás ugyanúgy jellemzi a Reke-novellát, ahogyan a Reke-regényt - filmes hasonlattal élve: előbbiek a kisfilmek, utóbbi a nagyjátékfilm megfelelője. Reke Balázs új kötetében is bebizonyítja, hogy szereti, egyszersmind érti is a történeteket, s tisztában van azzal, hogy a mesélés felelősség és feladat, ezért nem hiányoznak a csavarok és a csattanók, ezért a novellák szereplői hús-vér alakok, ezért a helyszínek plasztikusak, élettel teliek, valóságosak - ráadásul az értelmezést sem kényszeríti szigorú korlátok közé a szerző. Bizony, Reke Balázs szereti a történeteket, s az olvasó különösen hálás lehet ezért a vonzalomért, mert egy szerethető, élvezhető történetcsokrot kap, amely sokáig elkíséri majd még akkor is, miután letette a könyvet. Bene Zoltán