Csak megszokásból pásztázza szemed az elsuhanó bizonytalan tájat, a szabadság felhője feléd hömpölyög, s magányod néma óceánná árad. Talán mindenkiben ott mocorog (még békeidőben is) egy valós, vagy virtuális szabadság utáni vágy. Főleg, mikor úgy érzi, hogy falak közé került. Az, hogy mások vagy saját maga által, hogy véletlenül vagy tudatosan, szinte mindegy. A lényeg, hogy ott van, s próbál menekülni, megmenekülni. Keresi a réseket. Aki sötétben van, keresi a rést a napfényhez. Keresi a rést, az utat az életben maradáshoz, a rést valami jóhoz, valami széphez, egy misztikus igazsághoz, önmaga és a világ megismeréséhez, vagy egyszerűen csak a boldogsághoz. Nem könnyű dolog, hiszen a rés előtt szinte mindig pajzs van, és ez megnehezíti a dolgot, marad a folytonos küzdelem. Csak legyen, ki küzdjön mellettem, velem. Sok más mellett ezekről a hétköznapi küzdelmekről is szólnak a lírai hangulatú versek. A különböző konok pajzsokról, amik (bennünk vagy előttünk) arra várnak, hogy összetörjük, vagy legalább elmozdítsuk őket és a résen áttörjön a fény. lyukat kaparva kereket oldok szabadság boldog könnyed fakasztva