Szilágyi József, látszólag nagyon messziről jött az irodalom mély-erdejébe, mert bár a késztetés, talán a stílus is megvolt benne már fiatal korától, az élet elsodorta kezéből a lantot. Most azonban itt áll az újra megtalált csapáson, s mondhatni - teljes vértezetben. Ha kell, eol-hárfán, ha kell, angyali harsonán, ha kell, fekete zongorán játszik, s ha kell, fütyül a fenséges hangzatokra. Játszik velünk, lelkeinkkel. Tétova (gondolkodó, sokszor önemésztő) magabiztossággal kísér minket lelkének, történeteinek rejtekútjain, hol a mágiában, hol a mítoszban, hol a családhistóriában, hol a mindhármat alakító történelemben merítve meg gondolatait. Filozófiai emlékek és egyéni sorsmorzsák fűszerezik a Szilágyi-féle sztorit, magával ragadó gondolatfutamok, és elbizonytalanító szöszmötölések visznek előre univerzumában - a Múzeumkerttől a Tabánon át Tatabánya hajdani bányásznegyedéig. És vele lopódzik a históriákban maga a Nő, hol megmarkolható, hol megfoghatatlan alakban, hol történetformáló jelenvalóként, hol csak múltábrándként. Szilágyi József új hang, jó hang irodalmunkban. Benne megtaláljuk Krúdy és Mikszáth hagyományát is, de megvibráltatja bennünk az ezredfordulós létezés valamennyi disszonáns hangját is. Fogadják szeretettel... (Novák Valentin)