""A világ vezetőinek legerősebb fegyvere a felejtés. Ha uralkodni tudsz az emberek emlékezetén, a múlttal együtt a jövő is a szolgálatodban áll." Tuna Kiremitçi a török történelem kerekét az első világháború végéig, 1918-ig forgatja vissza. A történelemtudomány kapcsán sok esetben halljuk, hogy a "mi lett volna, ha" típusú kérdések felvetése értelmetlen. Jelen esetben egy olyan regényről van szó, amelyben ezzel a felvetéssel mégis érdemes foglalkozni. A regény a modern török nemzeti identitás szempontjából időszerű, aktuális politikai és társadalmi problémákat is feszeget. A mai Törökország megteremtőjeként ismert, szaloniki születésű Mustafa Kemal (Atatürk) tekintélye és életműve az utóbbi években kezdett kikezdhetővé válni. Az atatürki politikai rendszert 2002 óta éri a leglátványosabb kihívás - a jelenlegi török politikai garnitúra immár több mint tizenhat éve hatalmon van, történelmi esélyt kapva a köztársaság alapjainak a saját szája íze szerinti átalakítására vagy lebontására. A szerző mintha osztozna azon félelemben, miszerint a modern Törökország - minden értékével együtt - eltűnőben van. A függetlenségére, nemzeti identitására, modern európaiságára büszke köztársasági hagyománnyal szemben a regényben egy olyan kor rajzolódik ki szemünk előtt, amiben a szultán és titkosrendőrsége hatalma megtartásáért idegen érdekeknek szolgáltatja ki az országot, mindent ellenőrzés alatt tart, és a veszélyesnek ítélt mozgalmakat, gondolatokat és személyeket igyekszik minden erővel háttérbe szorítani, láthatatlanságban tartani. A magyar olvasót két szempontból is kalandos utazásra hívja a könyv. Egyrészt a trianoni traumát átélt magyar társadalom érdekes párhuzamokat - és persze különbségeket - találhat az atatürki történet szóban forgó időszakával. Fel lehet venni a harcot a nemzeti önrendelkezésért az egész világ ellen? Van egyáltalán nemzeti függetlenség, és ha igen, akkor annak hol vannak a határai? Fenntarthatók voltak a történelmi Magyarország 1914-es határai? Realitás volt-e a "Mindent vissza!" közismert szlogen? Másrészt, ha már úgy történtek a dolgok, ahogy, akkor száz évvel az első világháború befejezése után érdemes mérleget vonni. Az együtt és egymás mellett élés kérdése - különösen a közép-európai és a közel-keleti népek viszonylatában - nem is lehetne időszerűbb. A keleti, muszlim országokkal való kapcsolat és a nyugati orientáció között feszülő ellentét Törökország történelméből jól ismert, máig ható dilemma. Csakúgy, ahogy a "kompország" fogalma is, melyet a magyar olvasók számára nem kell bemutatni. A frusztrációból fakadó megfelelési kényszer tehát nem sajátosan magyar találmány. A Németh László által sokat hangoztatott önvizsgálat vajon nem aktuális ma is? A regényben szereplő altatódalok metaforája ebben az összefüggésben is értelmezhető. És jóllehet ez a műfaj a világ minden táján ismert, mifelénk a templomok tetején látható kakas szintén arra, vagyis az örökös, morális értelemben vett éberségre emlékezteti az arra járókat. Mindazonáltal a kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, nem csupán történelemről és politikáról szól. Hangsúlyos szerepet kapnak benne az olyan egyetemes fogalmak is, mint a hűség, a hitelesség vagy a szerelem. Az ember minden korban csak ember tud lenni. A történelmi háttér és a keret, amiben élünk, az életünket megnehezítheti ugyan, de élni akarásunkat és hitünket nem törheti meg. Kiremitçi pedig pontosan tudja ezt. Kövecsi-Oláh Péter"