Ez a könyv egy apró darabokból (jegyzet, tárca, vázlat, karcolat, szösszenet stb.) felépülő, végteleníthető (végtelen) monológ, ennek szinte minden regiszterével: magánbeszéd, fohász, ima, segélykiáltás, "akkorismondomamagamét-mindig", amelyben egy értelmiségi a századvégén (XX.) és a századelőn (XXI.) számbaveszi külső- és belső környezetét, saját világát, e környezet és világ külső-belső "állapottyát"; teszi mindezeket aggodalommal, tenniakarással, jobbító (leíró) szándékkal. Közben pedig dohog, zsörtölődik, csodálkozik, gyönyörködik, értékel, és rakja-építi tégláról téglára, kőről kőre magamonológját, ha úgy tetszik: rózsafüzérszobrát felfele, a végtelen (az időbeni végtelen, a horizontálisan kiterjedő, jövőbe mutató, a személyes életidőn túli) irányába - reményteljesen és reménytelenül, de kitartóan, halkan, pörölő szándékkal, eltökélt következetésséggel, egyenes gerinccel és tartással.