A kötelező mértéket meghaladó teljesítményre hajlandónak lenni mindig hősiességet és életerőt igényelt. Hát még itt és most nálunk. Amikor olyan korszakban élünk, ami a 'minek?' kérdést gyakran felteszi, de választ nem tud rá adni. Thomas Mann szerint az ilyen emberi teljesítményhez erkölcsi önállóság és közvetlenség kell, életerő. Nagy Gábor - bár miniesszé kötete mintaadójának a magyar Kristóf Attilát, a cseh Jiří Menzelt vagy éppen a lengyel Leszek Kolakowskit tekinthetjük - mégis Thomas Mann-i önállósággal teszi a dolgát. Tudása, műveltsége, humora irigylésre méltó és mindez közvetlenséggel, olvasóinak, kollégáinak a szeretetével párosul. Nem felháborodik, nem kioktat, hanem történeteivel bátorít és a sznobériát elutasító igényességet közvetít. A kötet a magyar műemlékvédelem csetlő-botló mindennapjait tükrözi. Nem az úgynevezett nagykérdéseket elemzi, hanem a valósággal foglalkozik: a szakma túlélésének esélyét, küzdelmét villantja föl, bájjal és nem haraggal. Az érdekek harcában, a reformok, a permanens átszervezések közepette gyakran háttérbe szorul a szakma és a tudomány. Pláne, ha maga a műemlékvédelmi szakma sem egységes. Nagy Gábor írásai mégis reményt adnak; a szakmai konzultációk, baráti, kollegiális beszélgetések, az emberi közösségek világát idézik. Hogy lesz-e folytatás? Bizonyára. (Rosdy Tamás)