Joan Margarit és Francesc Parcerisas versei Déri Balázs fordításában Joan Margarit (1938) és Francesc Parcerisas (1944) a kortárs katalán irodalom meghatározó, sok rangos irodalmi díjjal elismert, sok idegen nyelvre fordított alakjai. Mindkettőt a spanyolországi rendszerváltás kora, az ún. 70-esek nemzedékéhez sorolják. Nyugdíjba vonulásukig mindketten egyetemi oktatók voltak: Margarit mint az épületszerkezettani számítások tanszékvezető professzora, neves építészmérnök, Parcerisas pedig mint a fordítástudományé, termékeny műfordító és a katalán irodalmi élet szervezője, fontos intézmények vezetője. Költészetük jelentős vonulata élményköltészet, a mindennapiságból, családi, utcai vagy szakmai élményekből, akár látszólagos semmiségekből indul ki; a figyelmes szemlélődés és a komoly reflexió párlata a szelíden melankolikus gondolatiság, bár ennek vonalvezetése különösen az idők haladtával különbözik egymástól: Margarit a néha a populárisig letisztult egyszerűség, Parcerisas viszont a nemegyszer kriptikus összetettség irányába különbözik el saját korábbi hangjától is. Mindketten fontos verseket írtak gyermekeikről, s mindketten mediterrán emberek, görögök, a görög mitológia újramesélése a kortárs katalán költészetre nagy hatást gyakorló Kavafiszhoz hasonlóan természetes gesztusuk. A kötet mindkét költőtől közel azonos számú (56-55) verset tartalmaz azon kötetektől kezdve, ahonnan a kritika és maguk a szerzők saját költői hangjuk megtalálását számítják, egészen a 2014-es évig.